HORVÁTH JÁNOS IRODALOMTÖRTÉNÉSZ

     Iskolánk névadója Horváth János Kossuth-díjas irodalomtörténész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia tagja.

  1. június 24-én született Margittán. Édesapja, Horváth József a 19. század közepén Margittán volt tanító, majd a század második felében a város jegyzője. Ifjúkorában Nagyszalontán megismerte Arany Jánost, aki, mikor 1861-ben megalakult a margittai olvasó egylet, saját maga jelölte ki a megvásárolandó könyveket.

    Horváth János a margittai református elemi iskolában kezdett el tanulni, első tanítói Bod Lajos és Dobó Miklós voltak. Az itt szerzett nyelvtani tudást még az egyetemen is hasznosítani tudta. Szenci Molnár zsoltáraiból sokat megtanultak könyv nélkül, s minden reggel templomba menet énekelték. A magyar verselés kutatásához ez volt az első tapasztalati, élményi alap a leendő irodalomtörténész számára. A margittai születés, a család, az iskola, a zsoltár egy tudós tanár személyiségének alapjait teremtette meg, és egész életében, életművében irányadóként és változatlan erővel hatott.
      Debrecenben és Körmöcbányán folytatta tanulmányait, majd a budapesti egyetem és a tanárokat képző Eötvös Collegium magyar-francia szakos diákja lett, s utána egy évig egy párizsi egyetem hallgatója volt.
Előbb budapesti gimnáziumokban, aztán az Eötvös Collegiumban tanított. Itt ismerte meg legközelebbi kollégáit, barátait, közöttük Kodály Zoltánt is.
Ady Endréről írta első könyvét. Barátságot kötöttek, és 1911-ben, éppen száz éve, itt látta a költőt vendégül a Horváth-család. „Bár maradtam volna Margittán – írta levelében Ady –, ahol olyan kedves, jó volt minden.”
    1923 és 1948 között Horváth János a budapesti egyetemen tanította a magyar irodalom történetét. Tanítványai között volt József Attila is. A tanításról a következőképpen vélekedett: „Egy kötelességünk azonban eltagadhatatlan: tovább adni azt, amit szerencsésebb helyheztetésünkben másoktól kaptunk; az nem a mi személyes tulajdonunk. És hiába érzi az ember, hogy ő méltatlan letéteményese ilyen vagy olyan feladatnak: a rendeltetés felismerése adjon hozzá erkölcsi erőt. Egyik kezével minden jóravaló ember valaki másét fogja a múltban, s érzi benne a biztatást; a másik kezét pedig kinyújtja, s várja, hogy általa a lánc tovább folytatódjék.
    Belefogózni a múltba, de zsebre dugni a másik kezünket: azt jelentené, hogy cserben hagytuk elődeinket, megcsaltuk a holtak reménységeit. Nekem ez régi érzésem, s talán nem is csináltam volna soha semmit, ha a néhaiakra nem gondolnék.”
     Horváth János Budapesten halt meg 1961. március 9-én. A Farkasréti temetőben nyugszik, sírja az akadémiai parcellában van neves akadémikusok sírja mellett, a Kodály-köröndön. (Korompay János)